Megtréfált a Duna, vagy csak ő dönt? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy ma újra ott voltam. Október van. A levegő már nem nyári, de még nem is az a csontig hatoló hideg, ami miatt az ember kétszer is meggondolja, kimenjen-e.
Kimentem, mert már régen látogattam meg a helyet. A helyet, ahol minden elkezdődött.
A Dunát.
Ott tanított meg a barátom a folyóvízi feederezésre. Hogy ne csak bedobjak, hanem figyeljek is. Hogy értsem, mit mond a víz, amikor megmozdul, elcsendesedik, vagy visszafogja a sodrást. Hogy ne a halra vadásszak, hanem a folyóra hangolódjak.
Most is a szokásos felszerelést vittem: két bot, bottartó, vödör, hátizsák, és persze egy kis gyújtós a tűznek. Jó piszmogni, amíg várok. A tűz mellett mindig úgy érzem, mintha a folyó is közelebb hajolna egy kicsit.
Az etetőanyagot még otthon bekevertem. A garázsban talált maradékokból: egy kis sárga, egy kis piros, valami régi, félzacskós pellet, meg az örök kedvenc, a sajtos aroma. A Dunára nekem az az alapelvem, hogy igazából mindegy, csak sajtos legyen, sok legyen, és legyen benne sok kis bizbasz. A halak is szeretik, én is. Ha van a boltban akciós színes pellet, mindig veszek pár zacskóval. Bármikor jó lehet!
Szereltem, bedobtam. Botjaim előkészítetlenek, nem is a megszokottak, de az OB verseny után még kicsomagolni sem volt időm — jönni akartam. A víz hívott, és ez elég volt. Felszereltem, bedobtam, és a tűzgyújtással kezdtem piszmogni. Jó ilyenkor már a ropogó tűz mellől nézni a spiccet, várni a halat. Ami persze mindig akkor kellene, mikor nem jó annyira.
Az első márna akkor jött, amikor épp a másik botot dobtam újra. A következő kettő megfuttatott — persze akkor, amikor fát gyűjtöttem még. Soha nem akkor van kapás, mikor meredten nézem a spiccet, csak mikor hátat fordítok.
Az alacsony vízállás és a furcsa sodrás miatt volt, hogy a főzsinór szakadt, máskor az előke. Van, hogy kifejezetten sokat kell áldozni az öreg hölgynek. Ez az alkalom pont ilyen volt.
Bánkódtam a jó halakon, de végül is a Duna megadta, amit szerettem volna. Most ennyi időm volt a márnákra — és meg is kaptam egy szebbecske személyében.
Ahogy a nap lebukott a part mögött, és a víz elsimult, már csak a tűz pattogása hallatszott. A Duna elcsendesedett.
Megtréfált, mint mindig — de valahogy mindig úgy, hogy végül mégis hálás legyek érte.
Novemberben visszatérek.
