A módszerek háborúja (war of method) A háromfai horgásztó különleges versenye. Lényege, hogy 4 nap, 2 horgászhely, 3 horgász és egy segítő tudását és kitartását teszteli három kategóriában. Fehérhalazás, bojlis módszer és ragadozó horgászat, nappal összesen 9, éjjel 6 bottal. Az éjszakai órákban a fehérhalazás nem engedélyezett. Erre a versenyre hívott Máté, a Bravo Baits tulajdonosa immár másodszor, és volt szerencsém eleget tenni ennek.
A tóról tudni kell, hogy egy olyan nagy békés és ragadozós pálya, ami nagy fejtörést tud okozni az embereknek, hiszen nem mindegy sem a helyszín, sem a csali. Tekintve, hogy törpeharcsával a víz erősen fertőzött, továbbá a legtöbb hely vízitökkel, akadókkal és egyéb víz alatti tereptárgyakkal tűzdelt.
Ez a blogpost a 2026-os verseny belső megélése az én szemszögemből:
Későn érkeztem, a húzás után. A “Jurassic” az első hely. Ez a tó legtávolabbi, még meghorgászható helye. Az ellentétes oldalon a 17-es és 18-as állások összevonása a második. Azt mondják, hogy jó. De valóban így van?
Utolsóként érkezőként elfoglalom a belső stéget, amit pár nappal ezelőtt kaptak rendbe, és amelyet az elsőről lehet megközelíteni! Bemálházom a ládát és rakót. Lépteim alatt ingott, mozgott a két stég közötti cölöpökre rakott fahíd, de stabil. Olyannyira inog, hogy a jelzők is észrevették a mozgásunkat és lelkesen csipogtak. A stégen is érezhető volt minden lépés, ami kissé kellemetlen volt. További nehezítésképpen, Mátéék úgy körberaknak minket rodpodokkal, hogy művészet a közlekedés. Mindennek (is) el kell férni a két stégen. Elfértünk, de pl. a görgőt a rodpodok alatt toltam, és kapkodtam a szerelékét (és vele együtt a botot), hogy ne legyen a csónak útjában.
Ládára ülök, betolom a rakót, majd megnézem, elérem-e a tököt. Nem, vagyis kilendítve. Így kedden így állok neki a pecának, reggel hatkor. Pörög. A törpe. Később spiccbotra váltok. Csak azt tudom, miért nem tettem el a 7 métereset… .
Az év legmelegebb napjaiban úgy-ahogy megoldott árnyékokkal, UV-szűrő ruházatban, minden kilógó négyzetcentit naptejjel kenve szedtük a kishalat, na meg a törpét. A meleg ellen hidratáltunk néhol sörrel, néhol vízzel, és az ajánlás szerint pár tüskével (persze nagyon-nagyon óvatosan), nehogy bárki is felforduljon.. Így mentünk, óránként 5-10 perces árnyékba vonulásokkal. Célhalaink egyértelműen a kárászok lennének, továbbá jó keszegféle, elsősorban a harcsacsalinak szánt vörösszárnyú, kár, hogy a jó keszeg ritka kincs.
A pontyos felhozatalunk jó, legnagyobb meglepetést azonban a ragadozó felhozatal jelentette. A hely az elmondottak alapján kifejezetten jó harcsára. Mi sem természetesebb, minthogy az első két napban az itt töltött időt ragadozó kapás nélkül vészeljük át.
Máté és Misi mindent megtett, a töklevelesből szedte a szebbnél szebb pontyokat. Frissített és kereste a halat. Közben pedig csekkoltuk az eredményjelző webalkalmazást, hol, ki mennyit, miből… és más zsákmányolt ragadozót… általában tigrismogyoróval. Lehet, hogy az kellene a stupekre? Vetettem fel, persze éllel. Hiába, oldani kell a feszültséget, mert az van.
Második napomon elmegy egy szép halam, és erre szétesem. Rám száll a “minden szar” életérzés, és nem is enged estig. Ha egy vödörbe bele lehet lépni, belelépek. Ha egy szerkó össze tud gubancolódni, az összegubancolódik. A törpék miatt pedig úgy fogy az előke, mintha az lenne a csali… . Ez az este egyébként a helyen töltött utolsó, így este 6 előtt kicsivel összepakoltam a kocsiba, hogy reggel jobban menjen a költözés.
A “war of method” igazi stratégiai húzása a helycsere (ha nem lenne elég a minden más).
Másnap reggel a 6 óra már az új helyen talál, ahonnan még visszamentem a srácokhoz, teleraktuk a kocsit, és megindult a karaván.
Új hely, új remény és új megoldandó helyzetek vártak ránk. Itt szerencsére már akadt ragadozónk, de fehérhalból még kutyábbul álltunk, mint az első két nap, pedig esküszöm, örömmel szedtem a küszt a törpesereg kisebb támadásaival, ami a torque rakóval egyébként is felért egy felsőtest edzéssel (ha az ólmos munkaakksik napi cipelése nem lenne eléggé az), de a 10 percenként 5 dekás küszből nehezen van első hely, főleg hogy máshol azért felbukkant egy-egy erősebb (20-30 kilós) fehérfal fogás.
Nem is lett volna ebből se semmi, ha egyik csapattársunk pákász ösztöne rá nem vezet minket a helyzet egy lehetséges megoldására, ami egyben egy gyermekien szórakoztató, de izgalmakban és kihívásban is bővelkedő utolsó napot hozott.
Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt a 8 kiló környéki pikkelyest, amivel életem fárasztását csináltam bent a legnagyobb dzsindzsa kellős közepén, és ha előbb van lélekjelenlétem nagy merítőért kiáltani, talán meg is lesz.
A szűkös helyen való csata, körben tökkel és akadókkal még a zsákmányszerzés nélkül is emlékezetessé tette a rövid, de annál keményebb küzdelmet, amit a 18-as előke megadása zárt le. Meglehetett volna. Szép lett volna, de így is élmény lett! Az öreg pákász a merítő mellett a hidratációra is gondolt, nem lehet haragudni rá, jól meghúztam a nulla százalékos, de jó hideg sört, kikáromkodtam magamat, és folytatódott a peca.
A helyben benne volt a revans, így maradtam. Lábujjhegyen toltam be a rakót, és torkomban a szívemmel figyeltem, ahogy a helyen levő óriások garázdálkodnak a tökben. Bár izgi lett volna versenyidőn túl is maradni, most nem tudtuk meg, mi volt még ott. De hogy ha ide húzunk, akkor ez lesz a verdikt, az biztos. Ami késik, az nem múlik. És nagy merítő nélkül eztán sehova se….
Reggelre maradt az izgulás, és általánosságban a srácok elgyötört képe. Amíg nekem ma szálláson akad pár óra nyugalom, addig nekik állni kell a harcot éjjel is, és bizony ez a pörgősebb időszak. A pontok amúgy azt mutatták, ez akár még első hely is lehet, ha minden összeáll. Ami már csak azért is jó lenne, mert ennyit bakiztunk, hogy már bőven kijár.
Az utolsó pontyot pl későn jeleztük, a fehérhalas etap, legnagyobb igyekezetünk mellett sem volt a legjobb, így saját eredményeink mellett abban is reménykedtünk, hogy vagy legnagyobb ellenfelünk hibázik, vagy egyik sereghajtónk koppint az orrára. Bármelyik megoldás adhat 1-1 pont előnyt nekünk. Az eredmények jelzését természetesen elzárták, hogy aztán a díjkiosztón megtudjuk, hogy…
Másodikak lettünk, fél pont különbséggel — nem elvesztettük az elsőt, csak ennyi volt bennünk és a halainkban. A war of method nem egyszerű verseny: taktikai magasiskola, ahol négy embernek egyként kell mozognia és teljesítenie. Négy napon át. Küzdünk a fáradtsággal, az elcsigázottsággal, a mitévő-legyekkel. A magunk démonaival, és mindenki önmagával. Egy plakettért — és hogy a végén összenézzünk. Jövőre mi négyen, ugyanitt.
